Halász Ildikó: Éjjel

Magamra zárom az ajtót

Az éjjel rám zárja az eget

Nincs más dolgom

Csak bekötni és titkolni minden sebet

És nem álmodni

Nem írni 

csak érezni 

érezni

Ahogy átáramlik rajtam az élet

Olyan viharos most minden

Szívem emlékeimhez téved

S keserű-édes varázsvilágom 

köszönt.

Odakinn, az alvó fák mögött

Óriási a csönd.

Secret Garden

Várnai Zseni: Tudom

Tudom, hogy soha el nem mondhatom,

És elvész bennem minden hangtalan,

És elvirágzik csöndben, magtalan,

Ami nagyot és szépet hordozok.

Pedig szívem ma él még és dobog,

De minden érzés fáj és oly nehéz,

És ajkamon a szó olyan kevés,

S a toll hegyéig oly messze az út.

Csak ami könnyű, játszi vagy hazug,

Gyors röpkeszárnyú szóra az talál,

A nagy érzés néma, mint a halál,

És súlyos, mint a rög, mely ránkborul.

Hajnal Éva: Ketten

kollázs – József Attila verseiből

ketten állunk a fülkefényben

köröttünk csilló könnyűség

lebeg s a lengedező szöszsötétbe

belereszketnek a fellegek

fürkészve kis bokrok guggolnak

soványka ingben zörgő szél remeg

csak ami nincs annak van foglya

semmi ágán gyötrő kép pereg

nedvesség motoz télnek árján

szegények rekedt éje ül köhög

gondod s fájdalmad kicifrázván

sorsodon vad vonat füstölög

Cserényi Zsuzsanna: Kérlek

Legyél bennem a jó, minden nap, amikor felébredek.

Legyél a barátság, az öröm, az önzetlen szeretet.

Legyél bennem a szép mindig, amikor felkel a nap,

a vágy, hogy ne bántsak senkit, és engem se bántsanak!

Legyél bennem a béke, a türelem,

az életet imádó végtelen szerelem,

az emlék, melyet nem felednék,

minden, amiben hiszek, és minden, ami a tied,

egy kicsit lehessen enyém, akár egy szelet kenyér,

ha megfelezed.

Takács Péter: Mondd

Mondd, vártál-e már úgy,

tudtad, hiába vársz,

s mentél-e már úgy,

mindegy volt, merre jársz,

szóltál már visszahívón

tűnő árnyék után,

hagyták már kinyújtott kezed

elengedve, sután,

kérdeztél már tudva azt,

nem felel senki sem, 

vártad-e már halk reménnyel

a szép szót: kedvesem…

Kívánta már arcod

zápor verését,

mossa le mindörökre

nem akart könnyeid?

Draskóczi Ágnes: Tél

A városon fehér lepel.

A szívben zúzmara.

Varázspálcával valaki 

rásuhintana…

Vagy két meleg tenyerében

– mint riadt kismadár –

olvadhatna életre fel,

s hinné, otthont talál,

és télben se meg nyárban se

dideregne többé:

melegsége soha-soha

nem válhatna köddé…

Jó lenne így rátalálni

az egyetlen egyre.

De most tél van. Hideg a szív.

Fázik, s hűl, hűl egyre.

Simek Valéria: Ez a föld

Csézy: Itthon a legjobb

Mindent tőled kaptam.

A porba írt éveim hozzád hajolnak,

mint patak fölé a fűz. Becézlek,

óvlak. Benned suhanc vesszőből

erős fává magasodtam.

Mit adhatok, mint örök adósa

e földnek,

a lét szusszanásnyi percében? 

Ez a föld elindult velem,

mintha élne, hideg éjszakában

volt lelkem menedéke.

Emlékeim térképét az asztalra

terítem, s hallgatom az éj

csöndes lépteit. Az éjszakában

guggolnak a házak. Pihen a kéz,

a munkától fáradt. A Hold

sarlója már fenn csüng az égen.

A csend mélyéből kivirul a fény…

Szeicz János dr.: Az összhang ereje

Egyszer talán meg fogjuk érteni,

a világunk nem csak egydimenziós,

nincs benne csak helyes vagy helytelen,

és hogy mit tegyünk, nem mondja meg a jós.

A délibáb csupán illúzió,

ellentmondástól mentes lét sosem lesz,

kockázat nélkül sincsen győzelem,

és nem lehetek mindig én a vesztes.

Ellentétből lehet harmónia,

fények és árnyékok együtt járnak,

nem válik el sosem a jin s a jang,

szilárd összhangja ez a világnak.

Ím két egymásnak dőlő gyengeség

a zárókővel mily erővé válik!

Boltívvel építik a templomot,

az tartja meg és nem csupán a hit.

Szabó T. Anna verse nagyapjához Szabó T. Attilához

Szolgálni kell. Embert, hazát.

Soha nem urat, rendszert, elvet.

A tényeket menteni át,

búvárolni a mentett nyelvet.

Ereje: könyvek néma hangja.

Szűk szobából tág égre látott,

és lassan, szót a szóra rakva,

felépített egy tág világot. 

 Gyermek voltam, ámulva néztem,

az ajtajában csendben álltam

 sóvárogtam és kicsit féltem,

még nem értettem, de csodáltam.

Öreg királynak láttam mindig,

robusztus, puritán királynak.

Most látom csak, hogy vállán mit vitt,

s hogy ez az édes teher fájhat.

Ahogy Szent Kristóf hordja Krisztust.

Terhe és terve sosem könnyebb.

Ki viheti át mind, amit tud?

Az Igét hordta, nem a könyvet.

Rásúlyosult a vállalása,

de vitte, vitte, egyre vitte,

és nem azért, hogy bárki lássa,

hanem mert bátor volt a hitre. 

 Bátor, ki benti hangra hallgat,

és ezt szolgálja húsa, csontja:

aki erőt kér, nem hatalmat,

a mélységből is újramondja.

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

      – valamit mindennap elmulasztunk.

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,

      – s valamit minden tettben elmulasztunk.

Áldozódunk a szerelemben egy életen át,

      – s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,

      – minden csókból hiányzik valami. 

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,

      – minden szerelemből hiányzik valami.

Hiába verekszünk érte halálig:– ha miénk is,

      – a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,

      – az életedből hiányzik valami.

Hiába vágysz az emberi teljességre,

      – mert az emberből hiányzik valami. 

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,

      – mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,

      – a Mindenségből hiányzik valami

 A Világból hiányzik a mi világunk,

      – a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,

      – felőlünk hiányzik valami. 

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,

      – talpunk alól hiányzik valami. 

Pedig így szólt az ígéret a múltból:

      – „Valahol! Valamikor! Valami!”

Hitették a bölcsek, hitték a hívők,

      – mióta élünk, e hitetést hallani.

De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!

      – s a mi dolgunk ezt bevallani,

s keresni azt, amit már nem szabad

      senkinek elmulasztani. 

Újra kell kezdeni mindent,

      – minden szót újra kimondani.

Újra kezdeni minden ölelést,

      – minden szerelmet újra kibontani.

Újra kezdeni minden művet és minden életet,

      – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,

      – megteremteni, ami nincs sehol,

de itt van mindnyájunkban mégis,

      belőlünk sürgetve dalol, 

újra hiteti, hogy eljön 

      valami, valamikor, valahol…

Demeter Attila: Válság

Nem ilyen világot

álmodtam magamnak

ahol az ideák

a pénzhez tapadnak

ahol a sivárság

ünnepel a bűnben

klipek és reklámok

fogannak fejünkben

ahol az erénynek

helye sem világos

fiktív történelem 

és csalóka pátosz

vesz körül, és pénzed

vérebeket hizlal

minden szép ígéret

packázik a kínnal

itt a virtuális

képzet-azonosság

szíved, lelked, agyad

szép lassan kimossák

vajúdik a nemzet valaki

segítsen s fenn,

a magas égben

könnyezik az ISTEN.

Szeicz János dr.: Nem értenek

Nem értenek, hiába beszélek,

szavaimat a szélbe kiáltom,

a zsigerekből jövő indulat

hajózik itt gyűlölet hullámon.

Nem értik, bár egy nyelven beszélünk,

nem segít, ha rosszra rossz a válasz,

aki gyűlöl, az önmagát bántja,

és bajában ez nem lesz a támasz. 

Tán Neander-völgyi volt az ősöm,

akit kizártak falfirkálásért,

és azóta ül rajta az átok,

ne értse senki az üzenetét. 

 Mert nem értették meg, kizárt a törzs,

ezért lettem hát homo sapiens,

ám a homót, aki gondolkodik,

azt most is kizárják, mert "sapiens".

Kaskötő István: A kör bezárul…

Leülni egy csendes zugba

hársfateát inni akácmézzel,

és emlékezni egy régmúlt, szép tavaszra,

az lenne jó… 

emlékezni az ébredő reményre,

újra hinni az új hitben,

az ígért szebb világban,

az lenne jó…

csevegni ismét sok,

sok kedves semmiségről,

és álmodozni hajnal hasadtáig,

az lenne jó…

feledni a sötét múltat…

jövőt látni,

mint akkor…régen,

az lenne jó…

De. 

Künn csendben hull a koratéli hó.

Az elherdált évek húznak el felettem,

az ébredő remény már semmi, az is csak volt.

Az új hit? Elhordott ósdi gúnya, folt hátán folt…

A kör bezárul… ismét ég a fél világ…

és tagadva már az emberség,

hol gyűlölet zárja ajtaját.

Barabás Szilvia: Kegyelem

Kegyes halálra

születni kell és lenni,

jókor jó helyen.

*

Red Wind

Barabás Szilvia: Hirdesse

Ki versében rejlő hű szavakkal,

ki ecsettel, varázsos szén darabbal,

ki dobbanó szíve tiszta énekével,

ki hegedűből előcsalt víg zenével:

Hirdesse! Hogy értse meg minden érző lelkű ember,

érte virrad fel holnap is a zsenge reggel,

érte ül a pacsirta a kerti faágra,

s adja a világnak dalával tudtára,

hogy szép a lét,

s a viharfelhők felett mindig kék az ég.

S ha néha fejünkre langyos záporeső esik,

a földben alvó magoncoknak az mily jólesik,

ha kacér szél kapdos a lány szoknyája után,

az búzát táncoltató langyos fuvallat csupán.

A tikkasztó nyári melegben fullaszt a lehelet,

de beérik a szőlő, melyen édes bor teremhet.

A munkában serény apa kezét családja áldja,

s minden anya gyermeke mosolyát csodálja.

A turista bár kíváncsin mindig új földekre lép,

felette bárhol jár, mindig egy s ugyan az az ég,

melyre anyja tekint, s fiát karjába haza várja,

mint az elcsavargott bárányt a juhnyáj gazdája.

Ha majd az ember földi útja nem vesz több kanyart,

s megvette, megette, megtette mindazt, amit akart,

örömét lelte a dalban, képekben, versben és zenében,

jól érezte magát sárcsizmában és tavaszi cipőben,

akkor lehet becsukni a boltot, 

mert elmondhatjuk:

Hol volt, hol nem volt,

élt egy ember, kit boldoggá tettünk

legalább egyszer.

Barabás Szilvia: Rutinmozdulatok közt egyszercsak rám találsz

Álmosan jött az est,

ránk csukta két szemét,

szobánk méhe felpuhult,

s mellénk bújt a sötét.

Ismerős hang motoz,

sóhaj nyit ablakot,

szemünkben rejteznek

búsbarna tegnapok.

Kézbe veszel, ringatsz...

Tegyél le! Szédülök!

Tőled újra hozzád,

hozzád menekülök.

Barabás Szilvia: Összekoccanunk, mint kikötött hajók

Hangtalan villám hasad fel a ködben,

csenget és fordul az álmos dobogás,

intek, hogy várjon még egyetlen percet,

míg megérik bennem a trükkös varázs.

S ím megtorpan minden sürgő látomás,

koldult időt ad halandó imámnak,

felfogni hiányod hűvös cseppjeit

kezemben mázas bögrével várlak.

Barabás Szilvia: Semmiség

Van ez a reggel

Van tej is

Van ez a vonzás

Vagy Te is

Van ez a kérdés

Válasz a szemed a szád

Olyan hatalmas és kicsi a világ

Barabás Szilvia: Éjszakai vendég

Oly csendes a bennem lakó Isten, 

papucsban jár, van kedvenc pohara

még sohasem találkoztam vele,

lefekvés után érkezik haza.

Hallom, mikor odébb tol egy széket,

vizet forral, majd a polcon kutat.

Ő is fülel, várja, hogy csengessek,

mégis félek, hogy majd ajtót mutat.

Talán csak pár közös program kéne,

elmélyülhetne ez a kapcsolat,

ha egy csésze, forró tea mellett

cserélnénk némán gondolatokat.

Hatalmas kezével betakarna,

fejem a vállán, ő puha párna.

Hajnalig ülnénk így, egymás mellett,

az elveszett és ki megtalálta.

Végh Tamás: Virradat

Múlik az éj tüzes álma, 

Karjainkra omlik a szél. 

Lebegve lélegzik a nap, 

Mint az újjászült remény.

*

 Asha

Aknay Tibor: Akkor majd

Akkor majd, mindenre fény derül. 

Lehullnak a maszkok, az álcák, 

és sors-béklyóban futunk 

maradék hitünk parázs ölébe, 

hogy fogadna vissza az, 

kit csak akkor hívtunk, 

ha büszkeségünk bábeli tornya 

létünkre omolni készült. 

Akkor ott leszünk, és 

nem értjük a Szót, pedig 

végig miénk volt, csakhogy 

mindig voltak fontosabb dolgaink, 

de nem tanultunk meg istenül.

Zágorec-Csuka Judit: Újra kellene kezdeni

Újra kellene kezdeni mindent 

a születéstől a halálig, hogy 

isteni és emberi legyél. 

Újra kellene élni a szerelmeket, 

kiásni az elásott kincseket szemedben, 

forrón homlokon csókolni, 

hogy isteni legyél és emberi. 

 Újra kellene kezdeni mindent, 

a gyermekek mosolyát, 

újjáalkotni a forrást, amely 

vizet fakaszt, megváltásra, 

keresztségre, hogy isteni 

és emberi legyél tövises 

koronáddal.

Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami

A napok rohannak, futnak, 

céltalan bolyongunk a szürkeségben. 

Mindenki siet valahová. 

Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem. 

Hiányzik valami az életünkből. 

Nem látjuk a tarka virágok színét, 

nem érezzük a napfény melegét. 

Hiányzik egy ölelés, egy jó szó, 

elmúlt nyarak igézete, 

ringó kalászos, erdők illata. 

Hiányzik az életből valami... 

Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás. 

Egész életünkben szakadatlanul, 

fuldoklásig küzdünk, harcolunk. 

Vágyódunk a tökéletességre, 

és csak reménykedünk hiába. 

Reménykedünk egy csókban, ölelésben, 

egy kézfogásban, egy mosolyban. 

Hiányzik az életből valami... 

Hiányzik a jó, hiányzik 

a napfény mosolya, az éjszaka 

vaksi pislogása, a hajnalok 

ébredő ölelése. Hiányzik 

a nappalok hangos nevetése. 

A nappalok rohannak, futnak, 

mindenki siet valahová. 

De egyszer, valahol meg kellene 

állni egy mosolyra, egy 

ölelésre, egy igaz szóra. 

Valahol meg kellene állni, 

segíteni azon, aki elesett. 

Meg kellene tanulni újra 

mosolyogni, kezet nyújtani! 

Hiányzik a világunkból a nagy világ... 

Hiányzik az életünkből 

az életünk - a szeretet.

Gellérd Imre

Az idő dajkája ma éjjel egyik kezével újévet ringat

Miközben a másikban bús ravatalon óévet takargat.

...

Új esztendő! Idők méhéből szülj nekünk békét, színes szent jövendőt,

Ily vággyal kívánjunk Istentől minden jó embernek boldog új esztendőt!

Várnai Zseni: Te új világ

Te Új Világ, jóra törekvő, 

bár te lennél az a rég várt, 

békét hozó, csodás esztendő, 

mely az Idők méhében érik 

talán már évmilliók óta... 

s most a mi Századunk tüzében, 

most válik nagy... igaz valóra... 

Boldog új évet, emberek!

Galambos István

Reménykedve vágyakozom, 

hogy a holnap szebbet hozzon 

a tegnapnál ... - Nektek, nekünk! 

Bár mindnyájan így szeretnénk! 

...optimistábbak lehetnénk 

jövőnk felől... - Reménykedjünk, 

hogy az évnek elteltével 

viselhető egészséggel 

ezt az óhajt ismételjük: 

Reményteles eljövendőt, 

eredményes új esztendőt 

adjon Isten - Nektek, nekünk!

Hajnal Éva

holnap új év vár 

friss cipó illatában 

mosolygó remény

Sebestény-Jáger Orsolya: Emlékszel még?

 

Return to Your Soul

Emlékszel még a régi telekre, 

 mikor hótól roskadoztak a fák?

 S bár kézzel is érintettük, 

mégis hittük: fényből van a világ. 

Mintha becsomagoltak volna minket is 

e szikrázóan fehér lepelbe, 

még a hétfő reggel is ünnep volt: 

a csöndet csöndben ünnepelve. 

Csak a cinkék szárnyának moccanása 

súrolta e mozdulatlanságot, 

s mi ráleheltünk az ablaküvegre, 

hogy életre keljenek a jégvirágok. 

Karácsony előtti áhítattal vártuk, 

hogy a fényből lehajló kegyelem, 

megtöltse újra és újra a szobánk, 

s a szívünk Isten hajléka legyen. 

Rég volt. Messziről jönnek e pillanatok… 

Nem akarom elfeledni őket, 

és felnőttfejjel is álmodom tovább 

a gyermekkori hómezőket.

Sebestény-Jáger Orsolya: Mondd, leszek-e?

Mondd, leszek-­e elég bátor,

vagy minden csak sodródik magától,

és sodródom én is, mint toll a patak vizén,

ha harcolni kell, leszek­-e elég bátor én?

Harcolni azokért, akiket szerettem,

kiket egy angyal is őrizett felettem,

kiket rám bíztál az úton, hogy sorsuk vigyem,

mint törékeny terhet át a nagy vízen,

s tanuljam meg, míg haladok előre:

nem lehet mindig leülni a földre,

nem lehet pihenni, mindig másra várva,

nehogy az út végén a kapu legyen zárva.

S az igazság nehéz palástját

meg kell védeni, mint harcokban a bástyát,

de minden kő benne szeretet legyen,

fénylőn öleljen, mint templom fönn a hegyen,

legyen áldó, ha kell, földig hajolva,

mert úr csak az lehet, aki egyben szolga.

Mondd, leszek-­e elég bátor,

nem rettegve majd a végső számadástól,

s ha egyszer visszajössz és arcomba nézel,

csodálhatlak­-e a hűség reményével?

Sebestény-Jáger Orsolya: A kert

Láttam a kertet, mert megmutattad. 

Körülölelték rojtos fellegek, 

 mint szélfútta reggelen rejtik el a hárs 

zegzugos álmait a falevelek. 

Földig hajolva keresem azóta, 

ágak és törzsek roppant menetén. 

Égi barázdák súrolták arcomat, 

kéklőn, fehéren és ébenfeketén.

 

Mint ecsetvonás, mit megőriz az ég, 

mielőtt mélységes álmába zuhan, 

 úgy látom magamban a kertet: 

lényem legmélyén fénnyel írva van. 

Rigókat követek csöndek szárnyain, 

és harangzúgás minden messzeségem, 

de látom a kertet, mert megmutattad, 

az idők hajnalán, valamikor, régen.

 Békés, boldog karácsonyt kívánok!

Birtalan Ferenc: Decemberi vers

Gyújts jó tüzet, 

ha jön a vándor. 

Melegítsd ki 

az éjszakából. 

Etesd meg, éhes. 

Igyon, ha bort kívánna.

A hajnal elűzi. 

Hadd legyen szép az álma.

Szakáli Anna: Valaki jön...

Megbújó esti homályban 

 hírhozó angyal száll alá. 

Áll titkot sejtő tudásban, 

mintha itt sem lenne, 

égi ruhája rejti fönn, 

vár boldog örömmel telve, 

valakit vár, valaki jön... 

Ablakok szemébe rejtve 

titokzatos éj bámul, 

várva az éji csodát, 

míg csillanó hó tetején,

jégkristályok karcsú hegyén 

rejtelmes alakot rajzol 

a füzérek táncolta fény; 

mely bebújik minden zugba, 

és csillagokat varázsol 

a betlehemi jászolba, 

mert ott útra készen áll 

valaki, indulna már... 

Kicsit még elidőz.

Nézi, a földi lét, milyen más. 

Nézi, hogyan pilleg a hó,

hogy készít ünnepi ruhát,

fák, bokrok, kerítés fölé

mint teríti fehér fátylát...

majd elindul, megváltani

Isten rábízott világát. 

S a megszülető pillanatban, 

mozdul az angyal kezében, 

csilingel a kicsi csengő, 

megérkezett. Eljött Ő! 

Vele a fény, az áldott, 

az értő türelem, jóság, 

a békés, szelíd boldogság, 

hogy a meghitt, csendes éjen, 

beköszöntsön a karácsony, 

és bennünk, velünk legyen, 

zeretet-vágyó ölelésben, 

dobbanó szívünk melegében.

"Ezer álomból

Ezer emlék marad,

Aki elmegy, az itt hagy egy dalt.

Ezer emlék, egy könnycsepp, ha

Indulnod kell,

Tudod, vándor, hogy égi a jel"

 "Néha még álmodom

Bíborszínű alkonyon

Oly messze van titokzatos hazám

Vissza már nem térhetek

Soha talán"

"Messzi földről jöttem én

Átölelt a tiszta fény

De elborult az ég, és a csillagok tüzét

Elnyelte a köd és a szürkeség

Minden oly sötét"

"Itt vagyunk egymagunk, az éjszakában hosszú még az út

Gyengülnek lépteink, vállainkon túl nehéz a múlt

Földereng a pusztaságon túl az óceán

A víz szagát hozza már a szél

És égi jelt kapunk

Hogy zarándoklatunk véget ér

...

Nézz

A Nappal szembe nézz

A fényben az égig érsz

S megpihensz talán

Az ezüst óceán

Hajnalán"

Szeitz János: Alkony

Mikor hunyt ki utolsó rőt 

Sugara a napnak, nem tudom. 

Fényt könnyező csillagok közt 

Bolyongott a szemem, csak úgy, 

Semmit nem keresve már, ott 

Meglelvén a csöndet, csillag 

Tartó véges-végtelenben.

  

                                                                  

   Rod Adelaar: Frozen

Rusanda Panfili - Chevaliers de Sangreal

Babity Mária: Ott leszek

-részlet- 

Nem örökre megyek, de nem jövök vissza.

Lábam tétován lép ismeretlen útra.

Mindent, ami voltam, vagy lennék,

itt hagyok, s más alakban, térben élem a holnapot. 

 ... 

 a mindenség leszek - s mégsem leszek semmi. 

 S holnap, virradatra megtanulok sírni.

Szikora Zsó: Jöttél

Tükröt tartottál elém, 

lássam olyannak magam, 

amilyennek te látsz 

ott, a túloldalon. 

Akartad, hogy megismerjem 

azt, aki igazán vagyok, 

s kiteljesedjek általad, 

míg te bennem. 

Emlékszel? Kacagtam rajtad,

s kétkedve ismételgettem: 

ugyan miért is gondolod, 

hogy ez neked menni fog; 

és különben sem létezhet 

olyan dolog, 

ami új lehet számomra, 

önmagamban. 

Ma már csak mosolygok, 

nélküled sokkal kevesebb 

lennék, mint aki vagyok.

Birtalan Ferenc: Vezekeltem

nem megyek hozzád már évek óta 

hittem így könnyebb lesz talán 

de nem kudarcba fulladt minden próba 

te vagy az egyetlen hiány 

az időm elfogy lassan letelik

bűneimért vezekeltem

élek ameddig muszáj s megengedik 

hogy itt tartsalak a versben

a hangod szád kezed emlékezem 

érezlek tapintható vagy 

amíg maradnom kell dolgomat teszem 

soha nem mondtam le rólad

Nagy István Attila - Zelk Zoltán

Hiába minden szó,

ha lemostad magadról az érintésemet,

ha nincsen semmi, amiből az én arcom

visszanéz rád minden pillanatban.

Elolvadt benned a szerelem,

belefáradt a rettenetbe,

s hiába nézlek megfáradt szemmel,

vissza már nem hoz a vágyam. 

 *** 

Én már a végső magányt tanulom.

Hogy fájni fog? Tudod te is:

van, ami jobban fájjon.

Hogy boldog légy – kívánom.

Ez jár neked, megillet.

...

„A magányosság nem úgy jön létre, hogy senki nincs körülöttünk, hanem sokkal inkább azáltal, hogy senkivel nem lehet megbeszélni olyan dolgokat, amelyeket fontosnak érzünk.” Carl Gustav Jung

Oláh András: szerelmeink

többnyire kiesnek emlékezetemből 

a legszürreálisabb álmok is

de az a vacogós hajnal

folyton visszatolakszik

ilyenkor asztmatikus fuldoklásban

vergődve keverlek fájdalmaimhoz

nem tudom hány élet kell egy szerelemhez

mennyi alázat titok és önfeladás

de önfeladás-e reggelente

újracsomagolni a vágyat

tudomásul venni a hiányt

keresni bátorságot a hűséghez

ami erősebb a kopottas múlt

minden szerelmi hazárdjátékánál

ahol mindig van egy titkos ösvény

és vannak szavak amik beléd gravírozódtak

ez nem gyengeség nem kiszolgáltatottság

inkább valami szétbonthatatlan

egymásba gabalyodás

amiből egy jut egy életben

s amiben ha megcsörren a telefon

tudod hogy ő lesz az

és minden lélegzetvétel

félreérthetetlenül az ő illatát hozza

elég egy mondat és megszűnik

a hidegfrontos fejgörcs

elég egy szó és új vádalku köttetik

s előcsoszog az a félszeg mosoly is

amely egy szempillantás alatt felissza

a tikkadt lelket kísértő szomjúságot

Baka Györgyi: Távol vagyok

Túl távol vagyok,

csak álmodni tudsz rólam.

Érzed, hogy bújnék

gyökereid közé,

olvadnék beszívott 

levegődbe…

Ritkán kerülök

megfogható közelbe,

nem lebeghetsz

tekintetem ringató

vizein, csak képzeleted

nyithatja meg kapuim.

Így hát kihullok táruló

karjaidból, mint testetlen

madárka, kinek csak

vágyódó dalát hallod

néhanap. Akkor újra

magadba ölelsz…

Sebestény-Jáger Orsolya: Az idők vándoraihoz

Uram, add, hogy terhük oldhassák

a büszke fák, a földre szórva szét

ősz­ruhájuk ezer árnyalatát.

Add, hogy az alattuk baktató ember

padot keressen, fából, egyszerűt,

mit gyermekének ácsolt meg a csönd,

hol a fűszál is a csillagokig nőtt.

S ha az esti órák szárnya alatt

a vándor botjával itt megpihen,

magán érezze kezed igazát:

mellyel körülveszed, szótlan, szelíden.

 Wayne Gratz - Before You Become Memories

Sebestény-Jáger Orsolya: Advent küszöbén

Még zöldellő nyarakat álmodnak a fák,

mint ki visszanéz egy messzi utcavégről,

de kezed már hűs kavicsra lel,

s az égből ezüstös pára száll.

Már kabátot húz az esti szél,

fércelt gomblyukán kikandikál a bánat,

s reszketeg kezekkel szürkére mos

eget és fákat e felhős november.

Mégis a horizonton túl feldereng,

s különös krikszkrakszot ír az égre,

mintha Valaki járna a fény taván.

Lépte harangdal: a remény ébredése.

Sebestény-Jáger Orsolya: Egyszerű dal a fákról

Látnom kell a fákat,

léptem erre vitt

e szelíd katonákat

csöndünk őreit. 

Látnom kell a fákat,

elhúzom függönyöm,

fák szemén át látok,

túl sáron, túl kövön.

Látnom kell a fákat 

– a tudás nem ereszt:

bár fából a koporsó

– de fából van a kereszt.

Látnom kell a fákat,

mert ég felé tekintve,

ők messzebbre látnak:

Istenig – szinte.

Srek Zsuzsanna: Ó, csak még egyszer!

Rokkájába fonta magát 

a múlhatatlan idő,

ezernyi nélküled-évszakom

sóhajszálait simítva magába,

megszőve párna alá gyűrt

néma szavakat,

paplanomba gömbölyödő

hiányod rostjait hímezve.

Bár ölelhetnélek magamba,

mint hajnal lángjait a tenger;

Istenem!

Ó, csak egyszer!

Ó, csak még egyszer!

Ez kéktelenségem égi fohásza

ezer éven át;

templom csendszilánkján felfakadó,

gyolcsfehéren izzó,

térdeplő imák.

Koch

Srek Zsuzsanna: Hozz áldást!

Fényből oldott gyertyalángnál

sóhajok árnya lobban éjre,

merítve cseppnyi szárnyait

távoli harangok suttogó neszébe.

Szemhéj mögé festett védtelen álmok

gyöngypatakként pillára megülnek.

Tudja az ég, s érzi a föld;

még ragyogni menekülnek.

Túl a városon és túl a fényeken,

hová nem ér el csak megszentelt pillanat,

végtelennek tartva a percet,

botlik a szó… s tán örökre bennmarad.

A világban még ezernyi szív zárva,

s kiben dobban, nem tudja, mit tegyen

Istenem, hozz áldást annak is,

ki most kérni képtelen.

Srek Zsuzsanna: Kértem a Jóistent

Kértem a Jóistent, ne palotát adjon,

Adjon kicsiny tanyát, s szívbéli harangot.

Harangot, s harangszót, mely megmutatja 

nékem miért jöttem ide, s mért érdemes élnem. 

Szívbéli harangszó, csend a palettája,

kottája ott van földön és az égen:

Könnycseppek gyöngyei fűszál közt a zöldön,

s álmaink csillagi odafenn a kéken.

Napfényesség adjon mosoly-fonta létet,

éjbársonya vigyázza titok-lepte álmunk

Asztalunkra jusson búzakalász aranya,

s piciny csodák köszöntsenek nálunk. 

Kérem a Jóistent, ne aranyat adjon,

adjon mosolyt, s reményt!

De mindenki kapjon.

Srek Zsuzsanna: Szikrát, ha rejthetnék

Szikrát, ha rejthetnék

rideg utcakövek koldusának

rongyos ráncai közé,

hittel szőtt meleg varázst,

hogy mindig van remény 

Szikrát, ha simíthatnék

kórházak komor hajnalára,

enyhítni lázas homlokot,

hozva otthon-illatot 

mely hazavisz valahára. 

Szikrát, ha küldhetnék

temetők végtelen-járta

márványcsendjébe zárva

ölelések emlékébe bújva,

vigaszként üzenni drága szavakat. 

Szikrát ha vihetnék

magányjárta, 

szótalan, öreg szobákba,

arcok ezernyi ráncát festve fényre nevetve,

simítva titkos áldást remegő kezekre. 

 Kérlek, édes Istenem

 – áldassék a neved! –

Szikrákból lángot gyújts!

Add minékünk, hogy így legyen!

Kőmüves Klára

Esőcseppek gördülnek a gerinc

vonalán, szapora dobbanással

jelez a szív  

Djeff-Z - One day... 

Csatáné Bartha Irénke: Őrizlek

Őrizlek,

mint gyöngyét

a harmat,

tűznek,

víznek,

százszorszép

csodának.

Őrizlek

féltőn

önmagamnak,

úttalan

utakon

mécsvilágnak.

Szeitz János

Élek magamnak, és nézem,

csodálom messziről a világot.

Megmaradt vágyaimat

csöndben elbocsátom.

Maszong József

Itt vagy, s mindig leszel

halkan suhanó árny a szívemben,

mert tudom, hogy tudod:

minden lépés nélküled sivár,

kietlen és céltalan bolyongás,

dermesztő szürke alagút

a végtelenbe...

Cserényi Zsuzsanna: Novemberi fények

Jó szeretni téged,

legyen bár távol a közel,

csak várni egy napot,

úgy is, ha soha nem jön el.

Éjekből lopott álmot

őrizgetni reggel...

Látod? 

Tréfál a november!

Tavaszt idéz a nap,

pedig már régen nincsen az!

De hulljanak rád

a megkésett fények,

mind ott legyen,

ha arcodra nézek!

Habos László: Újra teremtlek

-részlet- 

Konok magány sóhajára

kihunyt esti gyertyaláng,

megdermedt

lelkemben a fohász,

mint kihűlt viaszcsepp

ormótlan gyertyacsonkon, ...

hajnalban újra teremtlek

félelemből,

kínnal viaskodó vágyból,

felhevített viaszból

és a felkelő nap első sugarából.

Gyurkovics Tibor: Nap

Bársony-hideg csontjaimban,

egész belülről fázom én, ahol

leheletvékony ing

mögött az ember él, ha él. 

Megyek a parton, fény röpül,

a látható világon innen,

hideg por ül a hegyeken,

simíts meg, Nap, simíts, Isten.

Szabó Ila: Epilóg

"Tudja, milyen érzés úgy szeretni valakit, hogy annak a szíve másé?" /Murdoch nyomozó rejtélyei/ 

Már csöndesen szeretlek,

szelíd szavam se szól.

Könnyebb neked, ha vágyam 

csak hangtalan dalol.

Nem várlak, nem kereslek,

nem álmodom veled,

feloldom gondod, vétked,

mit én hoztam neked.

S a csöndes könnyek éjén

én áldva áldalak,

köszönnöm kell, hogy voltál

egy boldog pillanat.

Lenyugszik lassan bennem

a lánggal égő láz,

de éltedre titkon

tekintetem vigyáz.

Oláh András: szavak hűsége

lassan szomjan halnak bennünk az álmok

mögöttünk lemaradnak az ájult tegnapok 

így leszünk lakatlan sziget – melyben már

csak az ellobbant szavak hűségére vigyáz

a vendégként átszivárgó fájdalom

Paszternák Éva: Olyanok vagyunk

Olyanok vagyunk, mint a tiszta kelme.

Gyűrődés nélkül cserélnénk ki magunk,

rám csodál mély szemed, én is csak nézlek.

Viselni egymást tán túl gyávák vagyunk.

Félünk egyhangú, monoton színeink 

tarkábbnál tarkább színekre cserélni,

vagy csak a szennytől óvjuk a másikat,

ami a lelkünk kéretlenül éri.

Green Sun

Paszternák Éva: Én itt...Te ott

Álmok, mesék vissza-visszajárnak

abból a zsenge-édes korból,

mikor a tűzhely láza tombol...

Hamvas-vágy remény-pírt

arcunkra dorombol.

Akkor még meleg volt a reggel,

most őszbe fordult fejjel

éjszakám harangja

messze-messze kondul;

Mezsgyéket szakítva áhítatot koldul.

Édes-keserű... víg-bolond élet

csoda, hogy vagy... csoda, hogy élek.

Szavaink voltak lábtörlő szegélyek,

szemünkből menekült a fény is,

hitünkre szürke köd derengett.

Árnyékos szép ígéretek

felett... alatt...

rohant vonatunk ezalatt.

Búsongó sápadt ráncaink között,

keringtek sós-ízű fényes cseppek

csúfolta őket dédelgetett,

rátarti bántó dac-közöny.

Mi!

Önző ifjú pazarlók

bő kézzel szórtuk magunkat szerte,

vállalt sors-falat húztunk,

egykori édes emlékekre.

Vonatunk fékez.

Sír a vágány...

beteljesül majd életünk

álmunk ott ragad szemünk fátylán.

Könnyű föld alatt rög leszünk.

Én, itt a sárga víg-homokban,

Te, ott a barna hűs-agyagban,

- nem múlunk el... csak elmegyünk...

Paszternák Éva: Fogadalmat nem esküdtünk

Fogadalmat nem esküdtünk

mégis össze vagyunk kötve,

a kék ég széles lepedője

köztünk a híd mindörökre.

Akkor is, ha már a testünk

elfogy és csak lelkünk él,

a kék ég lesz az otthonunk,

mely mindent ölel, amit ér.

Összejár majd lelkünk csendje,

játszó szelek minket fújnak,

fentről látjuk majd, hogy itt lent

a szerelmesek összebújnak.

Legyen áldott végtelenség

a testet öltött szerelem,

minket az ég kötött össze

a szivárványos fellegen.

Paszternák Éva: Szavaid áldom...

Szavaid áldom betűkre bontom

nyitott tenyérrel elébed ontom

simítnám arcod semmi ne fájjon

segítőm vagy ezen a világon

Hajnalban ha megnőnek az árnyak

álmaim mindig hozzád találnak

riasztják bennem életünk végét

emberi lényünk halandó képét

Ledöntött falra magam terítem

simításodtól testem feszítem

markollak minden szenvedélyemmel

ne múljon el ez az édes éjjel

Gyökerem vagy te nedvszívó ínnal

kapaszkodásom meggyötör kínnal

szívemnek búját szél viszi messze

villám gyötörte tűz-fellegekbe

Akarsz-e még én nem kérem számon

dalos szívembe nevedet zárom

muzsikás szóid véremmé lettek

verses imáim tőled születtek

Srek Zsuzsanna: Összetartozás

Láthatja bárki,

Nem érzi más.

Kettő a kéz.

De egy a kézfogás.

Yakuro - The Color Of Love

Srek Zsuzsanna: Hazavárlak

Hazavárlak távoli helyeken,

Hajnalok didergő karjában,

Pergő levelű őszi esték tövében,

Tolvaj idő lábnyomát taposva szét.

Srek Zsuzsanna: Csenddel szeretlek

Néha csak a puha szellővel, s a nap aranyával küldöm neked,

néha csak betakarlak, ha napközben elalszol,

néha becsúsztatom kezemet kezed melegébe,

néha csak hallgatlak, s megértem vágyaidat és álmaidat.

Néha csak ott vagyok.

Csendben szeretlek.

Srek Zsuzsanna

Szeretem a szavak melegét, a félszavak titkait, a megakadt lélegzet utáni sóhajokat. Világgá kiáltani, vagy halkan elsuttogni velük egyébként sokszor kimondhatatlan dolgokat is… 

Szeretem/szeretném kibontani a halk szívdobbanásokat, dübörgő viharokat, szoba sarkában megbúvó könnyeket, az út porát, a falakat ledöntő ökölcsapásokat… s még oly sok minden mást!

Libba Bray

 "Néha a talán is elég ahhoz, 

hogy mindent el tudjon viselni az ember."

Tom Barabas - Inner Peace

Libba Bray

"Sosem fogom tudni, hogy valóban engem kívánnak-e, vagy csak beérik velem."

 

Libba Bray

"Senkit sem ismerhetünk meg teljesen. Ezért a legfélelmetesebb elfogadni valakit hittel és bizalommal, és reménykedni, hogy ő is így fogad el minket."

Libba Bray

"Az ujjhegye suttogás a bőrömön."

Libba Bray

 "Szeretnék elkerülni innen, és egy olyan helyen, ahol senki sem ismer, és senki sem vár el dolgokat tőlem, kis időre más lenni."

Libba Bray

 "Futok,...mert szeretném látni, meddig juthatok, mielőtt meg kell állnom."

Libba Bray

 "Egy levél táncol már csak a levegőben. Egyre magasabbra emelkedik, spirálvonalban, mintha rá nem hatna a nehézségi erő és a logika, s olyasmiért nyúlna, ami elérhetetlen. Természetesen ez is leesik majd. Egyszer. De most még visszafojtott lélegzettel figyelem, és azt kívánom, bárcsak tovább szállna. Megvigasztal a küzdelme."

Sebestény-Jáger Orsolya: Őszi imádság

Engedd látnom a vadgesztenyefákat:

lombjaik között elszunnyad a bánat.

Engedd tudnom: ott, ahol én lakom,

letérdel a csönd az elárvult gallyakon.

Míg haza baktatok az árnyas fák alatt,

a kitárult világ már mögöttem marad,

és köröttem puhán nyújtózik a reggel,

engedd meglátnom gyermekszemekkel

a szépet, mely útra kel, s kitölti a teret.

- a hársfák tudják, hogy így rendeltetett -

míg meglátjuk újra pazar színein át

a teremtett rend tiszta alázatát.

                                                                              Hans Zimmer

Sebestény-Jáger Orsolya: A kökényszemű ősz

Mint szőlősgazda,

ha lassan kaptat fel a hegyre,

megélt időnk immár a vállára vette,

betér hozzánk csöndes, révedezőn,

s az emlék búzakalász lesz egy végtelen mezőn.

A mag peregve hull.

Az élet megy tovább.

Kenyér legyen falatnyi csak,

mit magához venne majd a szád,

s a lényeg – mind ajándék.

S még tűnődve visszanézel a végső kanyarból,

s búcsúzol, búcsúd legyen áldott.

Magad mögött hagyod az ismerős világot,

ám szívedben még hosszan

elidőz a kökényszemű ősz.

Sebestény-Jáger Orsolya: Isten országa

Útra kelsz. Sarud szíját kioldja az élet.

Mezítláb taposod az idők sarát.

Lépteid ívét fényévekben mérik,

a legszentebb csata immár a te csatád.

A keskeny ösvényen indulsz tovább,

lankás domboldalon tájba simult tábla:

Áttetsző kék betűk a szelídek szívében:

itt van közöttünk Isten országa.

A legtisztább íz minden íz között –

a Könyvből cseppenként kortyolod szavát,

s már benned lobbantja titkát az öröklét,

mint időtlen fényét a gyertyaláng.

Aknay Tibor: Időkoldus

Málló jel egy

omló házfalon,

szél kavarta

hóban cinkenyom,

időkoldus,

reményt reptető,

ringassál el,

hűséges idő!

Ron Adelaar: Natural

Aknay Tibor: Öregek

Mennek a parton.

Öregek.

Árnyékuk néha összeér.

Két levél,

közös pályán keringve

lassan az Idő ölébe hull,

mennek az emlékek útján,

néha szóval, néha szótlanul.

Nem sietnek. Nincsenek

sürgős, fontos dolgaik.

Egy lépés csak, de

nem kihagyható:

eljutni addig a padig.

Két öreg. Mennek a parton.

Fénylik bennük az Idő.

Kérges, bölcső kezek

ringatnak régmúlt perceket,

és már mindegy,

melyik volt, s kié.

Közös az emlékezet.