a fenyők is meghalnak nagyapa
egy idő után nem tudják
hordozni magányukat többé
törzsüket fáradt hiánnyá
munkálja bennük a vágy
hogy valakié
mégis legyenek
hogy ne kelljen mindig
társ nélkül állani
még a fenyők is meghalnak nagyapa
nem látványosan csak halkan
észre se venni
ezüstössé fakul kérgük takarója
töredeznek az ágak
tűlevelek hullanak
a cinkesúly alatt
mert nem lehet
állni örökké még a fenyők is
meghalnak nagyapa elhagyja végül
őket a dac a keserű nyomában
fény és alázat
