ha lassan kaptat fel a hegyre,
megélt időnk immár a vállára vette,
betér hozzánk csöndes, révedezőn,
s az emlék búzakalász lesz egy végtelen mezőn.
A mag peregve hull.
Az élet megy tovább.
Kenyér legyen falatnyi csak,
mit magához venne majd a szád,
s a lényeg – mind ajándék.
S még tűnődve visszanézel a végső kanyarból,
s búcsúzol, búcsúd legyen áldott.
Magad mögött hagyod az ismerős világot,
ám szívedben még hosszan
elidőz
a kökényszemű ősz.
