Körülölelték rojtos fellegek,
mint szélfútta reggelen rejtik el a hárs
zegzugos álmait a falevelek.
Földig hajolva keresem azóta,
ágak és törzsek roppant menetén.
Égi barázdák súrolták arcomat,
kéklőn, fehéren és ébenfeketén.
Mint ecsetvonás, mit megőriz az ég,
mielőtt mélységes álmába zuhan,
úgy látom magamban a kertet:
lényem legmélyén fénnyel írva van.
Rigókat követek csöndek szárnyain,
és harangzúgás minden messzeségem,
de látom a kertet, mert megmutattad,
az idők hajnalán, valamikor, régen.
