múltam fonala rajta átszalad,
mint évgyűrűk benső, megfejtetlen álma,
mit bölcsen elrejt a hársfák alatt a pad.
Ennyi volt? Percek és órák kavalkádja?
Csak tudnám: mit viszek innen el,
s mi marad belőlem, homokba írva,
mint alkonyi ég alatt a titokzatos jel.
Nézem a fák fölött a felhők
tűnődő fehér foszlányait,
századok múltán ugyan ki fogja tudni:
valaha egyszer én éltem itt?
Nézem a fákat, a bölcsen őrködőket,
s hallgatag titkuk titok marad.
Ám este mégis ablakom kitárom,
hogy áldjam a percet, mit Isten ad.
