„A messzeségben megjelent az Úr,
örök szeretettel szerettelek,
ezért vontalak magamhoz hűségesen”
(Jer 31,1)
Ujjaink között átcsorog
időnk, e bővizű patak,
pedig kristálytiszta lehetne
megélt medrében a pillanat.
Évezredek ösvényén a nyom,
mintha lépte kőbe írva volna,
árnyak suhannak, s fény hull alá,
a falon egy álmodó napóra.
Olykor el akarok bújni Előled, Uram,
barlangom legmélyén vacogok,
anyjától elszakított, csupasz
ősriadalom vagyok.
De hang hullik alá az égből,
átszűrődik tömör énemen,
a messzeségből érkezel, Uram,
hogy barlangom templomoddá legyen.
