mély redőket a homlokomra,
s a szorgalmas idővel suhanó végzet
ereimre meszet hord lopva.
A világra szürke homály borul lassan,
a csend is megszűnt már örökre,
vagy csupán a régi „sasszemem” lett gyenge,
s a zaj pulzusom rappelése?
Az álmaim már szomorédes eclogák,
fáradt elmém álmokra simul,
a szétszórt könyveim között mordul a rend,
s a gondolat figyelmet koldul.
Úgy érzem, talán a fényév is rövidül,
s a gyógyíthatatlan tegnapok
átsodródnak reménytelenül a mába.
A kozmikus énem fintorog,
elvágyik ebből az elaljasult létből,
ahol az önzés lett a morál,
ahol ember embernek farkasa lehet,
ahol sovány ételért sor áll.
Már torzóvá lett a kultúra, amelynek
oly sokáig követe voltam.
Szabadíts meg ettől a gonosztól engem,
és fogadj magadhoz, jó Uram!
