Kuszált hajamon éjfél szempillája,
nyugalom zsibong tagjaimban,
agykérgemen a képek csodát várnak.
Jut idő,
a nappal üllőjén perdülő
kalapácsom is arcomhoz sápadt.
Derekam köré utak fonódnak,
karcsú ereimben
szívemig kergeti vérem a lomha terveket.
Ösvényt, idéz egy véna,
fehér dűlőút két karom: biztatnak, de –
nagy a tét. Nem, ma már nem lehet.
Ki fáradt, kötözze magát a sötéthez,
őrzői lesznek sunyi éjszakák.
Belül se villanjon sejtnyi fény se!
Magában üldözze önmagát.
Mint fagyott göröngyön társtalan madár –
magában álljon,
ha lombos kedve száraz gallyá bágyadt.
Mint jégeső,
koppanjanak a percek homlokán – –
Fusson előlem öröme az ágynak.
Részegíts, élessz, élő oxigén,
nyúljatok alám,
hogy össze ne omoljak – áldott nappalok!
Egy őszi ünnepen kimérem nyugalmam
azoknak, kik vigasztalhatók.
Jaj, magamra veszem inkább összes átkaim,
mit a csend
gyűrűzni is lusta világára szórtam,
ha el nem rejthetem vigyorgó éjszakáim...
Hallotok?!
Megállt lábaimnál, – menthetetlen holtan
hever már az a színes alkony is,
melyet a nappalok neszező nyugalomra szántak. –
Lobogó tűzzé gyújtom az éjfélt:
hajnal ennél szebb ünnepet nem kívánhat.
