Kiss Benedekhez
Elindul visszafelé; és nyelve alá
tett kavicsokról, önfeledt játékokról
szól. Félve, megalázva mondja
ki életét, fekete szálkáit körmei alól.
Emberséget és tisztességet
kitakart sebei elé összekapaszkodó
ujjai toltak. Vérében – – – –,
fohászaiban megalkuvások
sohasem voltak. Nem feküdt
cifra vezényszavakhoz hasra.
Szobrokhoz szelídült közlegényként,
hűséges gerinccel, kezét emelte
magasra. Fölmutatta szegénységtől
örökölt hatalmát a forradalomnak,
örömnek. Kokárdaszívű könyvei
csak jönnek – – – –, jönnek.
De ólomba mártott lábaihoz
föld és március hullhat. A tavaszok
ölelése, fenyvesek tüdeje elől
– – – már nem szabadulhat.
Körülállja lélegzetét a szeretet, a hit.
Békesség ül homlokához
és fecskeszárnyú holnapról
álmodik. Sziklát és jövendőt
a tengerhez élez. Mintha kövek
ütődnének – – – az éjszaka
szívéhez. A hallgatás mélyét
árnyékok merik. Hiába rejtőznek
el a csöndszilánkok, a betűk lassan
fölismerik. Megtanulja az ember
a csillagok meredélyeit, a megtartó
sírás viaszát. Bölcs és igaz lesz
az ölelés, míg a lélek lélekig lát.
Addig végtelen hullámokat,
messzire hangzó tájakat terem
az ének. Elindul föl, föl – és üzen
a nyelveken túlra a venyigének.
A hegyoldal fürtökben lóg,
és karóval jött. Szőlőlugasok lármái
nőnek az égbolt mögött. A Nap
gyöngéd tüzeket áhít. Keresi a fény
eltévedt fiókáit. Madarak fészkét veri
a lomb, veri az ág. Gallyakban vérzik
a tisztaság. Hófehér galambokra,
virágok kelyhére nyíló száját
dicséri a tél. A felkiáltójelekről
és kérdőmondatokról nem beszél.
A szótlanság labirintusában
egyre némább, egyre hangosabb
lett. Úttalan álmok közt keres új
hazát és szülőföldet. Bölcsőre
hull a tenyerek hűlt helye, riadt
mozdulat a kincsen. Gyermekként
nyúl az egyetlen reményhez,
mint akinek anyja sincsen.
Megvirrad az árvaság végtelen
ideje, és eltűnik a villámok
héthatáraiban minden baj. Füvekre
kicsapott évek dűlöngélnek
parazsat őriző lombokkal.
Fák kapaszkodnak a szélbe,
és a gazdátlan táj – – – csak
elcsöppent mezsgyéket hagyott.
Tört ágak cipelnek lesütött
szemű századot. De a költő
– fölnéz, nem fogja arcát szégyen!
Füsttel fölgyújtott mosolya leng,
lobog a versek holdözönében.
