Boldognak csak éjjel merek lenni,
mikor fakul az ég alján a fény.
Szűkül a város. Már csak porszemnyi,
imbolygó árny a világ közepén.
Boldognak csak éjjel merek lenni,
mikor a csönd a nyugodt tájon át
felém robog, s megáll lepihenni.
Langy ölembe fészkeli be magát.
Boldognak csak éjjel merek lenni,
mikor vágyaim árama sodor.
Gondtalan vagyok. Nem gyötör semmi,
s eszemben sincs, hogy fájt valamikor.
Boldognak csak éjjel merek lenni,
mikor rég várt álmom feledni visz,
hisz engedi ajkamhoz emelni
szívemben hagyott emlékedet is.
