A kertet belakták a tücskök, a rigók és a csigák,
anya éjjelente nyitva hagyja az összes ajtót és ablakot.
Egyszer megkérdezném, hogy kit vár ennyire,
hiszen érkezők helyett csak távozók vannak,
félfordulat a nap felé, kitérő mondatok.
Apróságokra töröm, könnyebb legyen.
Ne várjalak folyton, mintha jönnél.
Félbemaradt mozdulat az ajtó s az ablak tárt karjaiban.
Forró só a fülemre, mintha gyerek lennék,
süket a csöndekre, érett emberi vakság.
Görgeti a szél a szememet a kertben,
le kellene metszeni, túl magasra nőttek a rózsák.
Előbb a külső oldalt, aztán a belső ablakfélfát,
papírral körözve végül az üveg foltjait.
Pókhálókat szedtem le a párkány alól,
az élet jelei bizonyos tekintetben.
Másfelől mennyi halott.
Apró ráncok a szemed sarkában. Szép vagy.
Szálanként fújt üveglap a kezemben,
lassan lépkedek feléd,
meg ne roppanj.
A mozdulatlanság minden érkező bűne.
A távolban hagyott apróságok, karkötők a tóban,
de látod, a körökről is a zúzódások jutnak eszembe,
az ujjaid rajzolta árnyékos holdak.
Jelzőbóják a vízen, hazatalálj, mint az éjszaka.
Az izmok újrafeszülnek, frissen húzott ágynemű szitál,
a nap poros hajnalokból égő táblát teremt.
Ringó kalász az augusztusi nyár,
karikázó ablakon a kezem.
És nem mozdul semmi.
A sziklaszirtről nincs mit mesélni,
se a körökről, a karokról, hogy mi az összefonódás.
A verdeső hullámok felett őrködő világítótorony,
ablak és ajtó minden pórusom.
Enged, fogad, mint part a tengert apály után.
