Nem ismerek sem időt, sem teret.
A megszelídített fény bennem tágul,
s hordja hínáros lélegzetét a tónak,
mi felett a stég úgy gyűrűzik lépteinktől,
akár az angyalok szárnya szokott roráte előtt.
Száll a por. Aranyló foltjai a napnak
hajamba tűzve várják tél után a tavaszt,
nem sürgetik a természet törvényeit,
halottak mellett virrasztanak,
aztán megindulnak az óceán felé.
Karomra fűzve emel meg az ég.
Súlytalan ködök bóbiskolnak az ujjadon,
egyszerre emelkedünk, látlak repülni.
Párhuzamosan nyílik meg a tó és a tenger,
a végtelenben találkozik álmod az életemmel.
