Te, kinek kezei az enyémnél hamvasabbak
és bölcsességed a gondtalan derű.
Te, aki homlokán a kínzó magányt
tőlem hamarabb felismered,
és a tétovázás lassú árnyait
úgy tűnteted el arcáról,
mint ahogyan a tavaszi szellő
a dombok felett úszó felhőkét.
Ha ölelésed lelkesíti szívét,
és öledben nyugszik a fájdalom,
ha neved gondolataiban
a nyugalmat jelenti és torkod
vánkosának hűse,
és az éjbe szökő hangod még
viharoktól nem érintett gyümölcsös.
Akkor maradj mellette,
és légy irgalmasabb azoktól,
akik előtted csókolták.
...
Te, kinek kezei az enyémnél hamvasabbak,
gyanútlan álmaihoz
légy gyengéd.
De engedd meg, hogy lássam
arcát, míg az ismeretlen évek
lassan változtatják.
És néha mondj valamit róla,
hogy ne kelljen idegeneket kérdeznem,
akik csak csodálkoznak majd, vagy
a szomszédokat, akik sajnálnak.
Te, kinek kezei az enyémnél hamvasabbak,
maradj mellette és
védd meg álmait.
Fehér Illés fordítása
