mennyi szerelem,
amelyik mind virágot nyitna,
a fákon leveleket!
Mennyi suta egymáshoz közeledés hal ki,
mennyi melengető érzés,
amikor fölragyoghatnánk tiszta örömökben,
izzana bennünk a szív!
Ölelések a lánykarokból hová lesznek,
a fiúkéból hová?
Mivé korcsosulnak?
Dédelgetőn kiket óvnak, ha nem egymást?
Miféle kedvencekre pazarlódnak,
kisérgetésére pórázon vezetett utcáknak,
miféle vigasztalóira majdani öregségünknek?
Nem azokra kellene szánni magunkat,
akik vérünkből születhetnének?
Akik arcunkat hordoznák,
mint Napot az ég?
Lennénk örökkévalóak,
ne hordana szét bennünket az idő,
feledésbe a szél?
