A horizonton túl még betakargat,
mint anyánk keze tette téli éjszakán,
az idő szőttesén sok régvolt december,
s bennem él tovább az emlékezés jogán:
Akkor még roppant a hó a talpunk alatt,
s metsző fagyok harapták a percet,
s bár csizmánk jeges volt, mégis nevettünk,
mert bizsergő lábunk fázni elfelejtett.
Mi örülni tudtunk egy gerezd narancsnak.
Illata velem van minden narancsban,
s bár évről évre gyorsulnak a percek,
vágtatni vágynak rettentő iramban,
mégis megálljt parancsol téli délután
a narancs illata. S én újra gyermek vagyok.
Kibontom, szétosztom, ahogy én is kaptam…
Messzi decemberek, halhatatlanok.
