A távolba vesző utak őre a sivatagban?
Egy erőd magányos strázsája a homoktengerben?
Bárki lehetett. Virradatkor barázdált, hamuszín
Hegyeket látott, följebb a mélylilával itatott,
Foszladozó sötétet, mi csorduló vérvörösbe
Játszott, mígnem a roppant csúcsok narancs fényben álltak.
S mindez nap nap után. S észre sem vette: éveken át.
„Kinek szól – tűnődött – e tömérdek pompa? Egyedül
Nekem? Hisz akkor is így ragyog, ha én már nem leszek.
Mit rejt a gyík tekintete? S mit a vándormadáré?
Ha az emberiséget jelentem, hiányolnak majd engem?”
S tudta, jajgatnia kár: teremtmény úgysem segíthet.
Zsille Gábor fordítása
