Milyen kitartóan, mennyire vágyunk az állandóságra!
Rózsaszín pír festi a házakat, a hidakat, a Szajnát.
Jártam már itt, mikor a lány, kivel sétálok, még nem is élt,
És a messzi síkságok városai érintetlen álltak,
Kriptatégla-porban még nem emelkedtek a magasba, s a
Falaik között élő emberek semmit sem gyanítottak.
Számomra mindössze e hajnali pillanat valóságos:
A hajdanvolt sorsok, ahogy az én múltam is, homályosak.
Varázserőm a városra hintem, s kérlelem, maradjon fenn.
