Benne összesűrűsödnek messzi évtizedek,
az idő függönyén áthajol egy emlék:
Írjál Ady-ról, küszködő hitéről,
szerelme színeit, lüktetését bontsd szét.
Írd le másnak is – kérte tanárnőm –
s én kislány szívemmel bontogattam titkát,
közel hajolva, versei vigyáztak,
s fellobbant fényük, mint tűzben szétszórt szikrák.
Felnőtt fejjel immár házának küszöbén,
Erdély kapujában némán megállok:
torkomban sírás, felébred az emlék,
köröttem tarkán, zsibongó diákok,
homályosult szemmel nézem a képeket,
a vén karosszéket, a fényeket a falon,
s arra gondolok: mennyi mindent adott
versein át egy égfényű hatalom.
S diákjaim között – szólok csöndesen,
a bölccsé lett szív, haláláig tanul,
Olvassátok őt – keressétek titkát:
mely lüktet, világít, múlhatatlanul.
