Most még nehéz elhinned,
hogy az út volt a fontos,
a lépések homokba süppedő nyoma.
Ágak karcolták lábfejed, és fű,
mely édes volt és elmondhatatlanul puha.
És sziklák engedték, hogy rajtuk haladj,
göröngyös, karcos fájdalmuk ért,
alattad olykor megmoccant a tenger,
s kéklő árnyaktól lett lábnyomod sötét.
Az úton szembejöttek sokszor
elfáradt, szomjazó vándorok,
messziről jöttek és kérték időd,
mely kéretlenül is százfelé csorog.
Te adni tudtál, s ez pótolhatatlan.
Így visszaszáll reád az ősi áldás,
időtlen visszhangját viszed magaddal,
legyen az úton a legszebb kiáltás.
Az úton, mely nem ér soha véget,
csak egyszer mégis hazaérkezik,
a legszentebb tudást viszed magaddal:
hogy minden, mi körülvesz: élni tanít.
