az idő, tér, a pénz sosem lehet elég,
aggaszt a volt, a van, s még jobban a leendő –
ha van hozzá fülünk: a vers a menedék.
Ha verset olvasunk, mondunk, vagy verset írunk
(persze évszázadok szabályai szerint),
a ritmus és a rím feloldja lelki kínunk,
s a hullámzó szöveg lágy szellőként legyint.
Ki táplálék gyanánt él mindennapi verssel
(már mindegy is, hogy ír vagy olvas költeményt),
annak könnyebb a lét, akár régóta mester
vagy még inas gyanánt ízlelgeti a tényt.
A ritmus és a rím, a szó hullámverése
ha életforma lett, úgy játszik lelkemen,
hogy jelen lehetek bárhol sohase késve,
s mindig édes marad a tett s a szerelem.
Mert tett és szerelem – közösség s magánélet –
létünk tartalma ez: személyes végtelen.
S ha versek ritmusa kíséri röpke léted –
gyönyörben úszol a kalandos életen.
Rövid az életed, de végtelen a ritmus
és örökkévaló a rím, mely fülbecseng.
Körötted képletek, fizika, logaritmus,
de egy versláb mögött a mindenség dereng.
