egymással táncoltunk akkor este
és tükörszemű idegenekkel, akik énekelve
felmutatták védtelen arcunkat az árnyaknak,
ahogy a feláldozottak szívét szokták az isteneknek.
Elveszett és szomorú fények forogtak fölöttünk,
és mi ott véreztünk a dörgő hangok között,
míg lassan lefoszlott rólunk minden hamis mozdulat,
mint íváskor a lazacokról a hús…
Aznap éjjel
törzsi dobok hangja dübögött a gerincünkből,
és a puszta zsigereinkkel szeretkeztünk…
Lehunyt szemeid mögött láttam kettőnket
önmagunk fölött, villámszínű szeleken lovagolva
… és te én voltál
… és én te voltam
és te én…
és én te…
Aztán…
felkelt a Nap.
Felkelt és keserűvé perzselt,
meztelen szívünkön kacagva
ránk rivallt…
Sosem feledem
milyen szörnyű tudással,
milyen idegenül néztük attól kezdve egymást…
… a másikat, aki olyan távoli
… a másikat, aki
csonka.
