magukkal hozva jázmin illatát.
Az eszmélődő virágözönnek
csak a képzelet szabhat majd határt.
A bennünk leomló falakkal
a tél végképp térdre hull,
míg bontogatjuk féltő ujjakkal
az első hajnalt, mely virágba borul.
A függönyt kihúzzuk félre,
s a színpadon árva lány haját,
csúfosan kacsintva a télre
végül kibontja száz faág.
Az ablak egy kitárt tükör
s benne ezernyi érintésen át
tárul fel szinte töretlenül
a fényárban megfürdő világ.
(A csönd küszöbét áttörik
és átszöknek rajta a szavak:
csupán a díszlet változik
a Tervező Isten marad.)
