– adventi várakozásban így áldalak,
Gáspár-, Menyhért-, Boldizsár-hittel
sivatagi csendben rendületlen megyek
megsebzett tájakon, hogy megtaláljalak.
Tüzet gyújtok kihűlt lépteid helyén
fázón, reszketőn,
s várom: lélektől lélekig
út szülessen benned, hogy elérhesselek
jászolnyi remény.
Örökségem ennyi: egy kifosztott nemzet
hét sebből vérző sebe
Krisztus hét szava a keresztfán,
megtört, elárvult népek
s egy prófétai jóslat:
nubes pluant iustum
– skandálom egyre az imámat.
Árnyas délelőttön szemedbe rejtőzöm,
akár egy megtestesült Igen,
olyan kedves vagy nekem,
s csillag nyomán, elhagyott tájakon
hontalan keresem benned a hazámat.
Árva istállóban szalmára térdelek:
rorate coeli desuper, s születést várok.
Ezen az éjjelen harmatozzatok,
az Igazat hozzátok magasságos egek,
a tüzes fényeket,
hogy végre elérhess engem,
elérjem benned a tengert,
a rám simuló szemed barna pillantását
leoldom magamról az egyetlen kincsem,
sarutlan, magányos éjjelen
eléd teszem aranyom, mirhám és tömjénem.
