Ne kérdezz semmit,
ne vádolj, ne bánts.
Ülj le csendben
a sápadt utcakőre,
hagyd, hogy lelkem
béke járja át.
Hadd omoljak
kék nosztalgiával
az elmosódó
nappali csodába,
hagyd hajtani fejemet
felhúzott térdemre,
őszeim hulljanak
kezem csontjára,
lehunyjam bús szemem
néma áhítattal,
karjaim öleljenek
fákra hullt hideget,
hangom vesszen bele
a téli homályba,
engedd, hogy legyek…
Legyek én a csend,
hol kutatsz utánam
kék nappal, szüntelen
bíbor éjszakán.
Hagyd, hogy legyek békéd
gyilkos kiáltásban.
Ölelj, ha ott leszek,
ölelj, ha rám találsz.
