Kopjafa Görömbei András
nyugvóhelyére
odakint már
nagy szelek járnak
döntik egymásra
a hegygerinceket
láthatatlan
égi zuhatagok
isten-kéz nyitotta
kőkapuin által
és földerengnek
a túloldal sötét titkai
ahogy habokat vetve
hullámzanak tarajlón
mély zúgásuk átcsap
a kinyíló kőzet-réseken
és felszökik hatalmasan
a magasságokba
akárha
a kezdet és a vég
ütközne
a most-ba
pusztulása és születése
a mindenségnek
megismerhetetlen
és kimondhatatlan
e g é s z
benned is m e g t ö r t é n i k
újra és újra
napjaidban
és éjszakáidban
szavaidban és hallgatásodban
a mozdulat fájdalmában
amikor újra megéled
miként a szívdobbanás hajnalát
és a szó mögött
a megőrző csendet
lám
milyen árnyak
indultak feléd
hogy eltakarják
napjaid napját
honnan váltak láthatóvá
s miként
mintha a tengert
rejtenék előled
ahogy a síkság
aortáinak és vénáinak
eltitkolt lüktetését is
amely életet árasztón
követi önmagát ismételve
más és más változatokban
patak és folyam
s távolabb a szétterülő
öblök kitakart mélységei
állhatsz magaddal szemben
s eloszthatod örökségedet
nádaknak komor fűzeknek
szálló rigópárnak
gólyák röptének
zúgó méhrajoknak akár
és mégsem fogy el
nem fogy el már soha
hiszen minden
betű és szó
megsokszorozódik
önmagát gyarapítva
az utódok által
lefordíthatatlan
az éjszaka nyelve
a felhők néma vonulása
s a felettük didergő
egek beszéde
lefordíthatatlan
a fényhuzalok pendülése
és leírhatatlan a csillagok ornamentikája
amikor felettük kigyullad
az istenek éneke
sötét lángjaival a kórus
hinni kéne a tagadásban
mert régóta tudod
hogy nem azok írják a történelmet
akik megélték
sok millió halott tanúságtétele
rá a bizonyíték
minden fűsarjadásból
feltör igazságuk
hinni kéne a tagadásban
a mennyei vízesések
és a világosság
megtartó erejében is hinni kéne
