csak a hegek épek.
Vén bakancsom alól
dűlőre fut ki az út,
ha az erdőt járom,
s dőlnek a tűzrevaló
tölgyek, akácok,
s repedt kérgük alól
már a dér kiáltoz.
Szavukat értem,
és megsúgom néked,
hogy halljad, értsed:
fogyandó idejű halandó,
magadat már ne féltsed.
Nézd figyelmesen a tájat,
tetszhalálba hajló csodákat,
s amint rögzíted a képet,
az utolsó rőtbarna-deres
levél is búcsút int az ágnak.
Újabb őszök jönnek,
újabb telek késnek,
talán ide sem érnek,
hogy végre hihető csendben
pihenhessen a lélek.
