Ez a vers nagyon árva,
halántékomon lüktet a lét.
A csönd véráramkörében élek,
nézem a csillagok hű tekintetét.
Az ég is, a föld is megvigasztal,
mégis úgy érzem – meghalok.
Fekete felhők hullnak szívemben,
de megvirrad arcom, megvagyok.
Sápadt szavaimat, édes kincseimet
hófehér lapokra rakosgatom.
Könyvek tűnődő, tiszta fényét,
a reményt is rátok hagyom.
Legyen jövőtök szebb és szelídebb,
mint őseim könyörgései voltak.
Imára kulcsolt kezű szegények,
föld alá segített holtak.
Rögök örvénylő tébolyában
lélegzetemet, véremet fogják.
Hajszálereimet is kiontom értük,
hűséges sorsomat beragyogják.
Tűz és tűz – mit tőlük kaptam,
fölemelt kezük fejfámig érnek.
Szorítják a tájat, temetőt;
engem örökké elkísérnek.
Mindenek végső útján –
omlanak, szédülnek velem.
Por és hamu lesz, ami összetart:
fák fölé hajolok, emlékezem.
