Hogy szólni tudjak olykor, hallgatnom is kell.
Hallgatnom hosszan vízparti csöndeket,
hol hullámok rezdülnek, ha megmoccan a szél,
és madarak súrolják szárnyukkal az eget.
A tavon esténként már morajlik az ősz.
Bíbor zuhan kékbe, ám e méltó halál
csak tollam hegyét érintheti meg,
szertefoszlik szótlan, mielőtt megtalál.
Majd csönd lesz megint: az elme pihen.
Ha rebben is egy szó – még alig hallani.
Álmodik a vers, mint madárszárny alatt
a ki-besurranó hangok hullámai.
