„Vállamra ömlik a langyos végtelen.”
Még átjár a lüktető, könnyed reszketés,
de éled az öntudat, s a kábult szenvedély
a lehulló hajnallal mögöttem marad.
Még itt vagy e törékeny, szép ébredésben,
mint halk, fi nom rezgés, éteri zene,
légies árnyékként tűnsz fel az éjben,
táncolni volna még érdemes veled!
Kár, hogy e tünde hajnal-születéssel
halkul a zene, és elnyel a fény,
foszlik a vágy, de az illatod őrzöm,
„mintha azzal is több volnék nélküled.”
(Evokáció: Mészáros László verssoraira)
