mára ráterült a világ súlyos,
süvítő némasága.
Az emlék még visszaűz
a régen-volt világba, mikor
beszédes volt tekinteted:
könny nélkül csillogó, nap-meleg,
de meghitt hallgatásaink,
és a pilleszárnyú csönd helyett
óriásra nőtt lepkék táncolnak
a fejünk felett; hatalmasak,
akár a kék hegyek, és én
rettegek, mert e némaságban
nem hallani a szívverésedet!
Csendek üvöltenek,
és viharos szelek hajtanak eszeveszett,
megvadult lepkékként verdeső
szélkerekeket.
Mondd, Uram!
Mit tehetek, hogy könnyűnek érezzem
a rémületet?
