mikor semmit sem számít
ki vagy te,
ki vagyok én,
hova és minek születtünk,
csak úgy,
minden indok nélkül
feküdhetnék melléd,
becsukná szemét a tegnap
a holnap sem várna
állandóan a küszöbre állva
figyelném a szád
mint fűzi egymásba a szavakat,
mellékgondolat nélkül
csodálhatnám
miképp válik
többsoros gyöngysor belőle,
talán az enyém lehetne
nézném a csendet,
ahogy párnánkra lágyan lehull,
de tudom ez is
egy illúzióba mártott ábránd,
mint amikor azt hiszem
a mézillatú fehér virág
örökké ott marad a hársfa ágán
s nem jön el a pillanat
mikor a föld arcára
csipkefátylat hímez
milyen jó volna,
ha Isten engedélyt adna
vasárnapi vasárnapra,
hisz erre vágyik a lélek
s ő küldte a vágyat,
üljön szorosan melléje.
