Mióta mondod: nincs időd…!
Elköszön a nyár, nyomában ősz,
és megint fehér világban kergetőz
milliárd fagyos hópehely,
szavadat jég-csendbe rejtve el.
Tavaszig megint elmarad,
hogy átkarolod vállamat.
S ha csendedet néha megtöröm,
magadba rejtve gondodat
elsietsz: mindig van fontosabb.
Hallgatag maradsz soká, rideg,
s míg átdidergünk éjeket,
sötét ablakunk megfakult üvegén
újra kinyílik a villanó
jégvirág-remény.
A hirtelen olvadás alatt
a csendben percenik szavad:
becéző megint mindegyik.
Szemedben gyémánt-könny gyűlik,
s mire „est borul a késő mára”,
meleg karod hív számadásra.
(Parafrázis Szádeczky-Kardos György: *Nincs időd…c. versére)
