Veled álmodtam tegnap éjjel.
Álmomban együtt
háltam veled.
Lázaimat szemed nyárégbolt-kékje
hűtötte-csillapította
s puha, finom kezed.
Hajad akár az északi nyarak
éjjeleinek mézszín szőkesége.
Szemed norvég tavak
tüze parazsas alkonyokban.
Felém villan, ahogy most elmegyünk
az utcán egymás mellett.
Rámvillan – de nem emlékezik.
Nem emlékezhetik. Pedig
álmomban olyan valóságosan
voltál jelen, hogy most alig-alig
bírom megérteni, felfogni,
hogy míg én tisztán emlékszem álmomra,
álmomban rámfonódva ölelő karodra,
az egy-egy ritka szóra –
minderről te magad látszólag mit se tudsz,
mert nem is tudhatsz róla.
