Ennél messzebbre nem jutok már.
Az élet inkább már mögöttem
s az álmok elfogyóban.
Az álomtalan idő közeleg:
arctalan évszázadokkal, évezredekkel,
emberek nélkül s történelem nélkül.
A múlt akár ez az alkonyati
pára-köd, mely a rétek
s lapályok fölött tekereg:
egyre kevesebbet mutat magából,
s legélesebben éppen azt,
mit meg se tettem
s mit ki se mondtam.
És én mégis ezekre figyelek
egyre inkább, egyre gyakrabban. Bogozom
tegnapjaim reves csomóit
s előre is szinte háttal megyek,
amíg még tehetem.
Amig még tart a kegyelmi idő.
