írjak-e még egy fölösleges verset
itt, ahol a világ oly verstelen,
hogy a rímek is belesüketednek,
és elnémulnak a sorvégeken?
A nyomor és aljasság káoszában,
ahol a lélek tűnt illúzió,
ahol csak harc és vesztes valóság van,
mit ér a líra? Mit a tiszta szó?
S mit ér a szépség? Nem látja az éhes!
Neki a legszebb a kenyérszelet.
Aki nem éhes, talán nem is érez,
Csak adja-veszi a becsületet.
Nincs mítosz már. Se nemzeti, se hősi.
Nem ringat senkit se eszmény, se hit.
A glóriát a bomlás megelőzi.
Isten leírja teremtményeit
a jövőt megjátszó időalapból,
amelynek a hitele mind apad,
mintha a szellem kihullna a harcból,
s veszni hagyná a gondolatokat.
Hát hagyjuk-e, hogy a gondolat vesszen,
legyen mind szellemtelenebb a kép,
vagy írjuk meg sok felesleges versben
e kenyértelen, lelki éhezést?
