minden hiány szóból faragott szobra,
építőanyaga mégis a lélek:
magához emeli a mindenséget.
Egy a mélysége, egy a magassága.
A végtelen bevehetetlen vára
otthonunkká szelídülhet a versben,
ha megérint az utolérhetetlen,
és varázserőt kölcsönöz a szónak,
ami legmélyebb titkokat kimondhat
könnyedén, minthogyha össze se forrna
benne a jelentés és metafora.
A vers a csend s a sikoly között éled,
a legemberibb dallama a fénynek,
és a zuhanás legsötétebb árka.
A vers a fájdalom harmóniája,
az ember Istentelen mennyországa.
