a téli fákban,
szégyen nélkül
mutatják fel
csupaszságukat,
büszkén nyúlnak
az ég felé a
vékony csontú
pőre ágak,
halottnak látszanak,
mégis élnek,
belsejükben lomhán
csordogál az élet.
Ők nem félnek a
haláltól, bíznak
az őserőben, a
földben, a vízben,
a levegőben, s a
rendben, hogy
minden mindig úgy
van, ahogy lennie kell.
Ha újból megszületek,
fa leszek a réten,
ott állok majd
a közepén,
koronám szélesen
elterül, ágaimon
madár fészkel,
soha nem leszek
egyedül.
menedéke leszek
a vándoroknak,
nem mozdít vihar,
nem tör le fagy,
ágaimon zúzmara
csillog,
s nem félek majd,
ha a nap
magamra hagy.
