Egyre több, amit elveszítek,
s amit nem látok soha többé.
Kezeim közt porlik szét lassan
az evilági remény gyönge lángja:
a szikrázó, szűzi rózsa.
Egy ideig őrzöm majd illatát,
aztán elpárolog az is a tudatomból,
mintha méltatlan volnék
még az emlékére is.
Tudom, hogy nincs segítség.
Csak a tompuló érzékszervek
enyhítik valamelyest a kínt,
a szégyent és a szomorúságot.
Ám az elsivárosodás tart tovább,
kifelé egyre láthatóbban fokozódik.
