Uram, nagyon is lehetséges, hogy tévedtek, akik Téged dicsérnek.
Nem voltál trónon ülő király, akihez a földi siralom völgyéből áradnak
Imák és tömjén füstje.
A trón, amit képzeltek, üres volt és keserűen nevettél
Látván, hogyan fordulnak reménykedve Tehozzád,
Hogy megvédjed gabonájukat a jégveréstől és testüket a betegségtől,
Hogy megmentsed őket a járványtól, éhségtől, tűztől és háborútól.
Vándorként megpihenve láthatatlan folyóknál, kicsiny mécsest őriztél meg
csak a homályban,
És mellette, elgondolkodva, megráztad fejedet,
Annyira szerettél volna segíteni nekik, boldogan, ha ez sikerült.
Együtt éreztél velük, megbocsájtva hibáik,
És minden csúfságért, amit templomaikban összehordtak.
Uram, szívem tele ámulattal és szeretnék Veled beszélni,
Mert azt hiszem, ellentmondásaim ellenére megértesz.
Úgy tetszik, most már tudom, mit jelent embereket szeretni
És miért gátol meg bennünket ebben a magány, a részvét s a harag.
Elég erősen és sokáig meditálni egy életen,
Például egy asszony életén, ahogy én most teszem,
És megmutatkozik ezeknek a nagyon is gyönge embereknek a nagysága,
Nékik, akik becsületesek és bátrak tudnak lenni, mindvégig türelmesen.
Mi mást tehetnék Uram, mint hogy erre emlékezzem,
Térdet hajtva könyörgőn megállva Előtted,
Hősies tetteikért kérve: dicsőségedbe fogadj be.
Gömöri György fordítása
