Hogy a mennyben hogyan van, tudom, mert jártam ott.
Folyamát bámultam. Hallgattam madarait.
Mikor a főszezonja van: nyáron, rögtön pirkadat után.
Kelni, és bele is vetem magam a százezredik munkába!
A kert földöntúli volt, a képzelet műve.
Addigi életem ritmikus varázsigék szerzésével telt,
Azt se tudtam, mi történik velem,
Valamit nagyon akartam, és szünetlen kerestem hozzá
A nevet és a formát. Gondolom, hogy a vér irama
Ott is diadalmas mozgás kell legyen, bár
Magasabb, jó szó, szinten. A sárga viola,
A sarkantyúvirág illata, a poszméh dongása
Erősebb, mint itt, maga az esszencia,
Kicsinységükkel is a lényeghez vezetnek,
A dolgok labirintusának közepébe. Hogyan is
Tudná az elme abbahagyni a hajszát, ha a Végtelen
Elvarázsolta, áltatta, ígéretekkel traktálta?
És hol kap itt helyet a nekünk oly kedves halandóság?
Hol az az idő, mely megsemmisít és egyben megment bennünket?
Nekem ez már túl nehéz. Az örök nyugalomnak
Se reggele, se estéje.
Anélkül pedig az egész mit ér.
Ez az a pont, ahol a teológusok kudarcot vallanak.
Vörös István fordítása
