hogy ha benned marad,
megfulladsz,
amikor úgy gondolod,
hogy ha nem szólsz, felrobbansz,
amikor rádöbbensz,
hogy minden
idegesít,
amikor látod,
hogy mást semmi
nem lelkesít,
amikor hallod,
hogy benned fellázadt
a csend,
amikor tudod,
hogy elhallgatni
mit jelent,
amikor tapasztalod,
hogy mit ér
a küzdelem,
amikor megsejted,
hogy léted mégsem
végtelen,
akkor mondd ki, írd le, meséld el,
suttogd oda,
kiáltsd világgá
fűnek, fának,
szélnek, víznek,
embernek, barátnak,
természetnek,
istennek,
hogy fáj a lelked,
fáj az élet,
fáj a közöny,
fáj a magány,
fáj a XX. század,
fáj a törtetés,
fáj a szegénység,
fáj az embertelenség,
fájnak az indulatok,
fájnak a szenvedélyek,
fájnak az érzések,
fájnak a gondolatok,
fáj a tehetetlenség,
fáj a végtelenségbe
kivetett véges
emberi gyengeség...
Csak az az egy nem...
(Segíts, éj,
hogy némán bóklásszunk
álmaim kedves, bús viharában.
Ölelj, éj,
ringató dallal csitíts,
fogd a kezem.)
Messzire szállnak a szürkés árnyak
az éjjeli csendben.
Jönnek a képek, a szépek,
az ének zeng a szavakból.
