Itt ülök Erdély köldökén
s most is melengető,
bár megtépett őszi táj
cirógatásában,
nyelvemen érzem
az idők pengéjével fakasztott vér
és megavasodott borok ízét,
mintha perzselt szagot hozna a szél
és Apáczai fohászait sóhajtaná
az esti lehelet.
Bizony,
ekképp itthon érzem magam,
mindent vállalva,
itthon,
nyűgösen,
szitkozódva,
olykor ömlő könnyel,
de itthon.
Megsimogatom gondolatban
a hűséges fejfák homlokát,
már rám is vár a múlt,
de estéim boltíve alatt
megálmodom még
áldott anyák termékenységét,
szülőföldem barázdaráncait,
kalászok aranydárdás osztagán
a holnap reménysugarát,
keresztet és kakast
a tornyok tűhegyén
és várom,
várom,
nyitott sírok mellett
a feloldozást hozó
napfelkeltét.
