mezőkön át futtat örök vándor-létem
tarisznyámban szépség, a karomban bánat
velük sodrom félre a rám csapódó ágat
Mellettem rohannak kukoricaföldek
az arcomat mossák láthatatlan könnyek
suttogásom belevész a fákba
alkonyt repít a madár csattogó szárnya
Nincs maradásom, se menekülésem
otthonról jövök
estére haza kell érnem.
