Az ész bár tettre kész, de hogy megértsük egymást,
a jószándék kevés, bénult az értelem,
ha meg nem értenek és meg nem érthetem,
hogy ki kívánja így és ki hogyan keres mást,
és nincsen módszerünk, hogy meglássam s te meglásd:
a mások élete meg az én életem
csak együtt élhető e gömbnyi földteren.
Oly szép varázsú kincs minden nyelv végtelenje,
szótárak, nyelvtanok gyönyörűsége vár,
de minden anyanyelv sok sánc övezte vár,
hogy ne hatoljon át más nyelvek hadirendje:
s ami itt zengve szól – odakint néma csendje
a közös értelem igéinek: bezár,
akár börtönlakót az édes nyelvhatár.
Hisz itthon otthonos anyánk jóízű főztje
és örökül kapom költőink szép szavát,
de értelmünk, szemünk messzebbre vágyva lát,
és józanul ítél, hogy falakat legyőzve
legyen közös szavunk, mely vészeket előzve
gyilkosan ostoba zárt sorompókon át
tudassa bárkivel, hogy itt és odaát
együtt úgy élhetünk, ha van nyelvrendszerünk,
melynek minden szava itt s ott egyet jelent.
Édes az anyanyelv, de legyen végre szent
egy közös nyelvezet, melyen megérthetünk
minden jelzőt s igét, amely az életünk
(múlt és jövő között a sorsdöntő jelent)
oktatja odakint s példázza idebent.
Ha békét akarunk (s ki ne kívánna békét?)
kell itthon anyanyelv s közös nyelv odakint,
hogy megérthessük azt, mi értelmünk szerint
széppé is teheti lelkünknek földi létét,
ha megérthetjük azt, hogy bárhol bárki néz szét
áldott békét akar – s a közös nyelv, amint
Noé szent madara, az olajággal int.
