A monoton munka fogaskerekei között,
s járásom utcakövön irdalt kopásában,
hogy a múlandóság ellen tenni nem lehet;
veled elfeledem.
A lánctalpas muszájok között, erőm
alján, mikor elfeledem, hogy jöhet
szabadság, s elernyed bizakodó elvem;
te feszíted ki a reményt bennem.
Az esti hazaérkezésnél, szakadt textil
gondolataimban kirojtosodva, ha belül
kong a semmi-üresség elmémben;
te vagy, ki villanyt gyújtasz e vak sötétben.
S amikor e vidám mosoly-örömökbe
kergetsz be, hol minden álmom újra örök,
hálát érted minduntalan azért adok,
mert létezel, s mert így én is vagyok.
