hazavitt egy különös álom.
Az esti csendben elém terült az otthon,
a régóta elérhetetlen távol.
Rád gondoltam, míg hozzám simult a múlt;
a Hold kigyúlt, csillogó ezüstbe vont
egy hajdani alkonyt, és elfogott
valami rég elveszettnek hitt mámor.
A sejtelemben felragyogtak az apró csillagok,
fényüknél megláttam anyám imára kulcsolt,
áldott kezét, apám is szelíd mosollyal állt ott.
A szél hűvösebbre váltott, és a fáradt, esti légben,
könnyű, fátyolos csönd-remegéssel
rám hullt még sok szép, aranyló emlék,
a hársak édes illattal, hosszan ölelték,
hogy maradjon, fonja körül még
ez a meghitt melegség,
ez az álomszép tavasz
fáradt szívemet.
