Magát égeti el kietlen lánggal,
de mást világít minden, ami ég,
s amit lelkével fényez, s fénnyel árnyal,
abban ő a kezdet, és ő a vég,
mert a világsötéttel szegül szembe,
látatlant láthatóvá tegyen,
s semmiből magát létezésbe mentve
világot mintázzon az értelem.
Arcunk a lelkünk múló keresztfája,
rajta feszül meg minden gondolat.
Élet-halált ötvöz szimmetriába,
s e szimmetria egyre súlyosabb,
mert nagy végletek között egyensúlyoz
a ráció, a hit, a szerelem.
Mind kevesebb esélyünk van magunkhoz,
ha minket nem világít semmi sem,
míg saját fényünk halkul, mint a dallam,
amitől egy világ távolodik.
A sugár fényforrását öli lassan,
és égbe hullatja távlatait,
s a rész: otthon, haza, amit pásztázunk
sugarainkkal, mind homályosabb.
A teremtés hitét hiába várjuk
ott, ahol velünk alszik ki a Nap.
