Végigjárjuk a lekopasztott tájat,
minthogyha önként, s csontig józanul
taposnánk ösvényt a fehér halálnak.
Pedig tavasz van, boldog délelőtt!
Miért érezzük: a sugár csak áltat,
becsap, s kijátszva a teremthetőt
egy életünkön túli földet éltet,
amelyre nekünk már nem lesz időnk?
Miért nem hiszünk semmit el a fénynek?
Mondd, mi történik velünk, kedvesem?
Ha élünk még, ez miért mégsem-élet?
Mikor fordult velünk az értelem
át a teremtést bénító gerincen,
hogy világra leljen a semmiben?
Mi volt a cél, melyen túl semmi sincsen?
Ha feladja magát a gondolat,
szeretet sincs, mi semmin túlsegítsen?
Simogasd a lelkedig arcomat,
itassam föl a tengerszínű csendet,
ami ráncaid mélyéből fakad!
