Már régen nem tudom, hogy merre járok,
ezen a tájon nem volt soha út.
Egymást hazudtolják meg az irányok,
mert mindegyik a visszájába fut.
Fű, fa, virág már nincs, de fáj a szikla,
ami dermedtségre ítéltetett.
Az alig-fény homályába vakítja
a világot satírozó szemet.
Csodák landolnak néha, sűrű köddel.
Örvényt vet körülöttük az idő.
Méhébe a föld nagy űröket földel,
és súlytalanságába hull a kő.
Bármi zuhanhat, bármi temetkezhet,
a magasságnak olyan mélye van,
hogy börtönt ácsolhat a végtelennek.
Lehet, hogy börtönöm határtalan?
A kép összeszokik a rettegéssel:
az ég, a föld, a szikla, és a csend.
A bizonytalanság az űrig ér fel,
s a semmibe ás hantot, idelent.
Nekem is furcsa, hogy állok, szilárdan
a káoszban, nem tudom, hol, miért,
s nem indulhatok semmilyen irányban,
mert minden út magába visszatért.
