Emlékszel még? Úgy úsztak el a dombok,
mint csöndjükön kuporgó nénikék,
a hullámzó föld mosta az égboltot,
és bontotta vitorláit a vég.
A félelem kegyetlen szerelmével
ölelt egymáshoz a látóhatár,
éreztük: az Úristen velünk térdel,
mert áldásait elherdálta már.
Fohászát erősen fontuk a szélbe,
s az örvénylő csendből magát kitépte,
szárnyai fölé emelt föl a szó,
emlékszel? Most az ég hömpölyög, árad,
s nincs istene egy fordított csodának,
mert a költészet nem mindenható!
